Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


            

TARTALOM

 

-         Édösanyám mesélte – elmondta B. F.-né sz. Értekes Julianna

-         Amit másként mondok, mint Petőfi – czF. írása

-         A muzsikáló ezüstkecske – Illyés Gyula: Hetvenhét magyar népmese (czF.)

-      A szögény embör szölleje (http://mek.oszk.hu/ honlapról - czF)

-     Gólyát látok... (czF)

-     Benedek Elek: A szárnyas királyfi

(http://mek.niif.hu/00200/00232/html/02.htm#25)

-    Két mondóka messzeringó gyerekkorom világából (czF)

-    Weöres Sándor négy gyerekverse

-    Cserebere-megerősítő gyerekmondóka

-    A lúdvérc (czF)

-   Hogyan másztak át a kémény árnyékán a szentlőrinciek?

 

-    Névnapi köszöntő Soltról

-     Solt város nevének eredete (Kissóti)

-    A SOLTI BESZÉLT NYELV NÉHÁNY SAJÁTOSSÁGA - Nagy Gábor és czF

-    MUSTÁRMAGOLÁS (Kissóti)

 -    SOLTI SZÜRETIBÁLOK (Kissóti)

 -   SOLTI LAKODALMAS HAGYOMÁNYOK Z 1950-ES ÉVEKBŐL (Nagy Gábor)

 -   VADÁSZVACSORA (Nagy Gábor)

 

----------------------------

 

 

 

                  Édösanyám mesélte:

„Rozsot cséphadaróvaa csépőtük, hogy lögyön zsup, amit aztán főhasznátunk szëcskának. Azt reszeet répával és darávaa lovaknak, teheneknek adtuk abraknak. De rengeteg munka vót vele!

Apám régimódi parasztembör vót. Mer lovakkal is keresködött, éjjee legeetette űket.

A gabonát mindég úgy nyomtatta ee lovakkaa, az árpát, búzát, kölest is, mer azt is termeet.

Nagy udvarunk vót, és abba csinát szűrűt. Amikó beágyazott négy körösztöt, apám középre át,  befogott három-négy lovat, mikó mennyi lovunk vót, és mögindította űket. Azok má tudták, hogyan kő mönni az ágyáson.

Hanem mikó gyütt a vihar! Azt a kapkodást, hogy mög në ázzon! Gyerökök apraja-nagyja, mög szögény jó anyám is, pedig ulyan fájós lábai vótak…

Még termeeték a kendört az én időmbe is. Sosë felejtöm ee. Vót ulyan fődünk, ami szrette,  és akkorára mögnyőtt, hogy nem látszottunk ki belüle. A kendört úgy nyűttük fő, hogy vérhólyagot tört a kezünkön. Ëgyször igön nagy kocsivaa lött, de itt Sóton nem vót szabad eláztatni. Apostagi Duna-ágba vittük, édösapám, én és ëgy szomszédlány. A védgáton akartunk lëfordúni a Dunára. Lejtött a kocsi magosra rakott kendörree, mi mög a tetejin. Lëfordútunk a mélyégbe. Apámnak még vér is folyt az órábú! Mi kibújtuk a kendör alú, de a lovakat csak úgy tudta apám kiszabadítani, hogy a lószerszám ëgy részit ee köllött vagdaania.

Úgy csinátuk, hogy beleraktuk a Dunába, küveket raktunk rá, hogy a víz ee në vigye. Hogy az mekkora munka vót!

Nyóc napig ott ázott, akkó möntünk kimosni, egész nap közee dërékig érő vízbe áva. Utána kis kévékbe kötöttük, mögszárítottuk.

Azután gyütt a törés, tilolás, gerebenyözés. A szép szálas részbű gyütt a vászontörűköző, abrosz, szaavéta, fehérnemű – édösapám még bő gatyát hordott, ami nem vót szép szálas, abbú lött a leledővászon. A legdurvább részbű mög fonta apám a zsáknak valót.

Rokkán még én is fontam, itt a szomszédok is fontak. Neköm nagyon tetszött a fonás. Möntünk hun ëgyik, hun másik szomszédba.

Az ëgyik szomszéd ház magos dombon vót. Esős vót az idő, síkos lött, én elestem, összetörött a rokkám ezer darabra. Így hattam abba a fonyást.”

 

                                                                                           czF

 

 

 

Amit másként mondok, mint Petőfi

 

Vitathatatlan, hogy a „Hírös város az aafődön Kecskemét” kezdetű vers szerzője „anyanyelvi szinten” őzött.

Arra, hogy én egy-egy szót másként mondok, részben magyarázat lehet az a több mint száz esztendő, ami kettőnk születése közt eltelt.

Lehet például, hogy én már a köznyelv – a pesti nyelv – hatására a „szörént” helyett mondok szerintet.

A „se – sem” tagadószót, úgy gondolom, ő is së – sëm-nek mondta (rövid é-vel), de nem írhatta ével, mert a mi anyanyelvjárásunkban nagyon fontos a magánhangzók időtartam szerinti megkülönböztetése.

Ezért furcsállom egy kicsit, hogy nem rövidült le nála az é a „kakastéjjee” és az „énnéköm” szavakban. Én úgy mondom: kakastejjee, énneköm. A solti nyelvérzék szerint a túl hosszú szóösszetételek hosszú magánhangzójának le kell rövidülnie. Ezért lett a Sákorba vezető kákával benőtt érből kákás helyett Kakas-ér.

Az „ómáspej” helyett én aamáspejt mondok. Lehet, hogy palóc tájnyelvi hatás?

Az, hogy „be-benézök” helyett én be-benízök valahova, biztosan az íző beszéd hatása. Kevés esetben mondunk ít az é helyett, hamarjában csak a tép igére emlékszem. De hogy régen több lehetett, egy határrész neve valószínűsíti. „Főszögi” szülőházamtól nem messze van Dirdomja. Csupán pár éve, amióta régebbi térképek iránt érdeklődöm, derült ki, hogy Dirdomja hivatalosan Dér-dombja. Hajdanában a dér szót is ível mondták.

Szülővárosom, az Árpád-kori település, amely a török hódoltság alatt sem néptelenedett el, valamikor jelentősebb lélekszámú tiszántúli családot fogadhatott be.

De szeretném tudni, mikor, miért! Van valakinek valamilyen ötlete?

 

                                                                                             czF

 

 

 

 

Kedves Anyuka, Nagyi!

Ugye milyen szívesen hallgatja gyerekünk, unokánk a mesét, ha mi mondjuk, olvassuk föl neki?

Én egyszer pesti gyerekeknek anyanyelvjárásomban meséltem.  Nekem is emlékezetes, mennyivel nagyobb élmény volt nekik az egyébként ismerős történet.

Illyés Gyula „Hetvenhét magyar népmeséjének egyik darabját „ültettem át” őző nyelvjárásba. Tessék megpróbálni így elmondani, fölolvasni az apróságnak. Biztosan nagyon fog tetszeni.

                                                                                                                                              czF

 

 

A muzsikáló ezüstkecske

Hun volt, hun nem vót, vót a világon ëgy muzsikaszerető öreg király. Építtetött az ulyan palotát, hogy még a fala is alabástrombú vólt. Vagyis ulyan szép vót az a palota, hogy aki eemönt mellette, mög nem áhatta, vagy csak nehezen, hogy mög në nízze, miné közelebbrű, s mög në tapogassa.

A király mög nagyon, de nagyon fétötte a palotáját. Éjjee-nappaa ëgy katonával őriztette, hogy a palota szép fehér falát valaki be në talája piszkóni.

Áll, ádogál a katona a ház előtt ëgy téli éccaka is. Gyönyörű hódas éccaka vót, de nagyon-nagyon hideg vót. Eegondóta hát ugyancsak magában a szögény katona, hogy de jó is ezöknek a nagy uraknak! Míg a szögény embör kívül fagyoskodik, űk a meleg házban jó dunnába csavargódznak, eszükbe së fér a kinti rossz világ. De hát mit csináhat az ulyan szögény embör, mint ű is? Ha neki az ura, a király azt mondja, ide ájon a hidegbe, hát ide áll.

Néha összedörgőte a kezit, mer fázott a szögény katona, meg-meghuhukolta a körmeit, de csak annyit ért bizony az, mintha mög së tötte vóna. A hódvilág sütött szépen, a hó mög csikorgott-nyikorgott a katona lába alatt. Eegondóta most a katona mögin, hogyha a király vóna itt az őr, ű maga mög a király, akkó bizony ű alunna a jó helyön, s helyötte a király sopánkonna az időre. De hát az së vóna igazság, mert akkor mög űtet átkoznák. Nem jó sor ez, akárhogy, akármint!... Avvaa járkát tovább. A hód mög ahogy rásütött a házra, csak úgy ragyogtatta az alabástromfalakat.

Gondót ëgyet a katona azután is. Ëgy nagyot mégpedig.

Tudja mög azér ëgysző má mindönki, hogy mi a szögény embör baja! Elővött ëgy darab szenet, s írta nagy betűkkel a ház falára ezt, hogy:

Akinek péze van, az mindönt mögtöhet,
Akinek pénze nincs, sëmmire së möhet!

Mert úgy belefeledközött ebbe a gondolatba, hogy nem jutott az eszibe, hisz ű épp arra van odaröndőve, hogy a fal tisztaságát őrizze. S lám most mög ű piszkóta be!

Röggee möntek most is má korán a vizitálók, hogy lássák, nem történt-ë valami. Möglátták a falon az írást. Mindjár elővötték persze a katonát: ki tötte? Ű, szögény - mit töhetött? Vállaata, hogy ű írta be a falat. Miér? Mer igazán azt hiszi, hogy a péz mindön.

Viszik a király elé. Mondja neki a király:

- Ëgyszóvaa neköd csak a péz hiányzik?

Feleli bátran mos már a katona:

- Az, fölségös uram!

- Akkó möghaasz! - mondja erre a király.

De a királylánynak nagyon mögtetszött az ëgyenös válasz, mög maga a katona is. Kögyelmet könyörgött neki.

- Jó - mondta a király. - Én nem bántom. De maj magátul a pénztű kap leckét a szömtelen­ségéért!

Vót a királynak a palota mellett ëgy nagy kertje, oda sarkaat a város szélire. A király büntetésbül annak a kertnek a végibe falaztatta be a katonát, egy kamrába, a kűkerítés alá. És amiér arra panaszkodott hogy neki sëmmi péze nincsen, adott neki oda tömérdök pézt, aranyat meg ezüstöt. Hogy hát most mulassa magát, most már mögvan mindöne!

A királylány mos még jobban eeszomorodott. Mit tögyön?

Vót a városban ëgy aranyműves. A lány attú kért tanácsot. Az aranyműves szögény vót. Éccaka eemönt oda, ahun a katona vót befalazva. Lukat fúrt a kűkerítés falán, s beszót a katonának, hogy adjon neki a pénzbül, az aranybú meg az ezüstbül, ű maj visz érte neki mindönnap ételt. A katona beleëgyezött. De a lány csak tovább tanakodott, hogyan engesztőhetné mög az apját. Végre rágyütt.

Az aranyművessel ëgy szálig mind eehordatta a kincsöt. A befalazott katona így nem haat éhön, sőt egészen tűrhető sora vót. Az aranyműves mög otthun - mer nagyon ügyes embör vót - a sok aranybú s ezüstbül ëgy kecskét csinát. Mégpedig ulyant, hogy belül üres vót, egy ember bele tudott űni. Ráadásul a kecske ulyan szépen tudott muzsikáni, hogy ha azt valaki möghallotta, minden baját eefelejtötte, és csak azt a muzsikát haagatta. Mikor a mestör készen vót vele, kibontotta a katona kamrájának a falát ott a kert végin, s odaadta neki, hogy ha mögunja magát, muzsikájon vele. De főleg akkó muzsikátasson vele, ha kamrája fölött a király lépteit hajja.

Muzsikágatott is a zenélő kecskével a katona, mulatott hébe-hóba, ha mögunta magát. S még inkább akkó, ha a kertben, ahova csak a királynak vót bejárása, léptöket hallott.

Ëgyször a király, ahogy sétágatott a kertjiben, épp arra talát járkálni, amerre a katona be vót falazva. Hallott valamit: mintha valami szép muzsikaszó gyünne valahunnét. Mi löhet az; s hunnan? Nízögetött a király erre is, arra is, de csak nem tudta kitapasztaani, hunnan gyün a szép zene.

Másnap a lányávaa mög a miniszterivee mönt ki a kertbe. A katonának ott lënt a föd alatt, a kamrában épp jókedve löhetött, mer ugyancsak mögzendítötte a kecskét.

- No, mos má ki köll tudnom, hunnan gyün és mi ez! - mondta a király. Nízte a helyet, de az régen kimönt az eszibül, hogy volt valaha ëgy katonája, akit éppen ide falaztatott be azér, amiér a palotát befirkáta. Mégis kőműveslegényöket hívatott, fölásatta a fődet, ahunnan a muzsikaszót hallotta.

Ástak a legényök, ástak, ëgysző csak ráakadtak a gödörre, aztán a főd alatti kamrára, ahova a katonát valaha betötték.

De a kamrában most nem vót ëgyéb ëgy ezüstkecskéné. Abbú dűt még akkor is a nóta, amikó kiemeeték, de úgy, mint az eső az esőzsákbú.

Fogta a király a zenélő kecskét, bevitte a szobájába. Nízögették előrül is, hátúrul is, de csak nem tudták, miképp s hun szóhat benne az a gyönyörűségös muzsika. Nagy keresés, toprongás után vötte észre a király, hogy a kecske hasán ëgy helyön kúcslyuk van. Próbáták nyitogatni, de nem vólt hozzá kúcsuk. Eehívatták a város aranyműveseit, de azok së tudtak vele bódogúni. Utójára ahhoz az aranyműveshő kűttek, aki a kecskét csináta. Az aztán kinyitotta, amikó ráparancsótak.

De a király csak akkó nízött nagyot, amikor a kinyitott kecskébül ëgy katona lépött elő.

- Ki vagy? - kiátott rá a király.

A katona rögtön vigyázzba vágta magát.

- Fölségös uram, én vagyok az, akit ezelőtt régön fölségöd befalaztatott, mer a palota falára azt írtam, hogy a péz mindön. Nem vót igazam.

A király kezet fogott vele.

- Hát mi ér annál is többet? - kérdözte a király.

A katona mögnízte a király mellett az aranyművest, aki neki önni hordott, s azt feleete:

- Másodszor az, ha az embört mögsegítik!

- És elősző? - kérdözte a király csudákozva a furcsa válaszon.

A katona szöme most a királykisasszonyon állapodott mög. Ezt feleete:

- Elősző, ha az embört szívvee mögszeretik.

A királykisasszony nagyot pirút, de a király anná nagyobbat nevetött a katona taapraesöttsé­gin. Most értötte csak mög, mi történt. Gondót ű is erre ëgy okosat.

Azt gondólta, hogy azon nyomban a katonának adja feleségül a lányát. Rögtön mög is tartották a lakodalmat. Muzsikusokat nem köllött híni, az ezüstkecske muzsikát, három nap, három éjjee, de még azután is ëgy délelőtt.

 

 

A SZÖGÉNY EMBÖR SZÖLLEJE

 

Vót, hun nem vót, hetedhét országon is túl, vót ëgyször ëgy szögény embör s annak három fia.

Ennek a szögény embörnek ëgy darab szölleje vót, ëgyebe sëmmi, së égön, së fődön. No, hanem őrözte is a szöllejit, akárcsak a szöme fényit. Sorba jártak ki a fiai a szöllőbe, s strázsáták éjjee, nappaa.

Ëgy röggel a legidősebb fiú mönt ki a szöllőbe, ott lëűt, s eekezdött falatozni. Amint ott falatozik, elejibe ugrik egy béka, s kéri a legényt:

- Adj ëgy falás könyeret, të legény, már két hete, hogy ëgy falatot së öttem.

- Maj hónapután, vaskeddön - mondta a legény, s eekergette a békát.

A béka eemönt szó nékű, de a legény csakhamar elaludt, s mikó fölébredt, a szöllő úgy mög vót dézsmáva, hogy a hideg is kirázta nagy félelmiben.

Másnap a középső fiú mönt a szöllőbe, de az is éppen úgy járt, mint a legidősebb. Attul is kért a béka könyeret, de a békát ez a legény is eekergette, még mög is dobta egy kűvel. Azután lëfeküdt, elaludt, s mire főkeet, fele së volt mög a szöllőnek.

Hej, zsémbőt a szögény embör, nem vót otthun maradása a két idősebb legénynek, kikergette űket az apjuk a házbú. Ëgyebük sincs annál a kis szöllőnél, s arra së tudnak vigyázni!

Mondotta a legkisebb legény:

- Ne búsújon, édösapám. Ami maradt, az mög is marad, én mögőrzöm.

Kimögy a legény a szöllőbe, lëül ű is falatozni, s hát gyün a béka, könyeret kér tűle is.

- Adok én jó szívvee, hogynë annék.

Lëtört egy jó darabot a könyérbű, s szépen a béka elé tötte.

- Ögyé, szögény béka, të is Isten teremtése vagy.

- No, të fiú - mondotta a béka -, jótét helyibe jót várj. Nesze, adok neköd egy rézvesszőt, egy ezüstvesszőt mög ëgy aranyvesszőt.

Majd az éjjel eegyün három paripa, ëgy rézszőrű, ëgy ezüstszőrű mög ëgy aranyszőrű, hogy összerugdossák a szöllődet, de të csak suhints rájuk ezökkel a vesszőkkee, s egyszöribe mögszelidűnek. Aztán möglátod, hogy sok hasznukat vöszöd az életben.

Úgy is lött, ahogy a béka mondotta. Eegyütt éjjel a három paripa, berontottak a szöllőbe, nyerítöttek, rúgtak-kapátak, hányták föl a fődet a csillagos egekbe. De a legény së nízte összedugott kézzel, rájuk suhintott magyarosan, s hát abban a pillanatban úgy mögszelidűtek, úgy állottak előtte, mint három bárány.

- Ne bánts minket - mondták a paripák -, ha valamire szükségöd lösz, csak suhints a vesszőkkee, s mi nálad löszünk.

Azzal a paripák eenyargaatak, a fiú pedig hazamönt. De sëmmit së szót së az apjának, së a testvéreinek arrú, hogy mi történt. Azok csak csudákoztak, hogy mi tengör szöllő lött, hogy az egész falunak nem lött annyi bora, mint nekik. Alig tudták leszüretőni.

Na, teet-mút az idő, ëgyször a király mit gondót, mit nem, ëgy magos fenyőszálat állíttatott a templom elé, a fenyőszál tetejire tötetött ëgy aranyrozmaringot, s kihirdettette az egész országban, hogy annak adja a lëányát, aki a lovával ulyan magosra ugrat, hogy a fenyőszál tetejirű lëkapja az aranyrozmaringot. Próbákozott mindönféle királyfi, hercög, de hiába próbáták, még félig së tudtak fölugratni.

Mikó mind nagy szégyönközve eekullogtak, gyütt ëgy legény rézszőrű paripán. Fejin vót rézsisak, hogy az arcát në lássa sënki, aztán sarkantyúba kapta a lovát, ëgy ugrássaa lëkapta a rozmaringot, s úgy eetűnt, mintha a főd nyeete vóna el.

Hát a szegény embör legkisebb fia vót ez a vitéz. De otthun nem tudtak errű sëmmit. A rongyos ruhájában mönt haza, s mikor az apja mög a két testvére hazakerűt - mert azok is oda vótak csudalátni -, ott heverészött a kuckóban. Mondják a bátyjai, hogy űk mi mindönt láttak, s mikor mindönt eebeszétek, azt mondja a legény:

- Jobban láttam én azt, mint ti.

- Ugyan hunnét láttad vóna jobban? - kérdözték a bátyjai.

- Hát fölállottam a kerítésre, s onnét láttam.

A legényök még ezér is irigyköttek az öccsükre, s hogy többet ilyesmit në lásson, a kerítést lëbontották.

Követköző vasárnap még magosabb fenyőszálra ëgy aranyalmát tétetött a király. Most is sokan próbltak szöröncsét, de hiába. Hanem mikó nagy szégyönközve mind eekullogtak, gyütt ezüstszőrű paripán ëgy vitéz, akinek ezüstsisak vót a fejin, a rostélya lëeresztve, hogy az arcát në láthassák. Ëgy ugrássaa lëkapta az aranyaamát, s úgy eetűnt, mintha a főd nyeete vóna ee.

Mire a szögény embör két idősebb fia hazakerűt, a legkisebb fiú már ott hevert a kuckóban. Mondják neki nagy áradozva, hogy mit láttak, bözzög ulyat a kuckóból nem löhet látni!

- Ó, én jobban láttam, mint ti - mondta a legény.

- Ugyan hunnan láttad?

- Főmásztam az ól tetejire, s onnét láttam.

A legényök mérgükben szétszötték az ól tetejit is, hogy az öccsük többet në lásson onnét.

Harmadik vasárnap még magosabb fenyőszálra arany selyömkendőt tűzetött föl a király. Mondanom së kő, hogy ezt is a szögény legény kapta ee. De most së ismerte mög sënki, mer aranyszőrű paripán vót, s aranysisak födte az arcát.

Beszélik otthun a legényök nagy dicseködve, hogy milyen csudát láttak.

- Jobban láttam azt én - mondta a legény.

- Ugyan hunnét láttad?

- Hunnét? A ház tetejirű.

Mérgelődtek szörnyen a legényök, s nagy mérgükben széthányták a ház födelit is.

Aközben a király kihirdette országszerte, hogy jelöntse magát az a vitéz, aki eevitte az aranyrozmaringot, az aranyaamát és az arany selyömkendőt.

Eeteet ëgy hét, eeteet két hét, nem gyütt sënki. Akkor a király odahívatta az udvarába, ami valamirevaló legény csak vót az országban. Azok közt së vót a hírös vitéz. Mikor aztán mind eetakarodtak, gyütt aranyszőrű paripán a legény aranyos ruhában. Kalapjába vót tűzve az aranyrozmaring, a lova kantárjába az arany selyömkendő, s ëgyik kezibe tartotta az aranyalmát.

Na, csakhogy eegyütt. Örűt a király; de még jobban a királykisasszony.

Mindjá mögtartották a lakodalmat, s a király a legénynek adta egész országát.

Még ma is ének, ha mög nem haatak.

                                                             (http://mek.oszk.hu/00200/00236/html/04.htm#cim133)

 

 

Gólyát látok…

 

Kisgyerekkoromban, amikor tavasszal megláttam az első gólyát, féllábon ugrálva énekeltem a „Bújj, bújj zöld ág” kezdetű gyerekdal dallamára:

Góját látok,

Fél lábon állok,

Ha nem állok fél lábon,

Lusta löszök a nyáron.

 

 

Benedek Elek meséje, ahogy én mondanám.

(Meséljük a köznyelvinél lassúbb tempóban!)

 

A SZÁRNYAS KIRÁLYFI

Hun vót, hun nem vót, hetedhét országon is túl, vót ëgyször ëgy király s annak ulyan szép lëánya, mint égön a ragyogó csillag. Mikor a királykisasszony eladó sorba kerűt, tízen-húszan is gyüttek lëánynízőbe, mind csupa királyfik, de a királykisasszonynak éppen a legszögényebb királyfin akatt mög a szöme. Az ám, csakhogy a király azt szerette vóna, ha a lëánya a leggazdagabb királyfit választja, s merhogy nem ezt tötte, nagy haragjába bezáratta a palota legmagosabb tornyába, s ott tartotta szomorú rabságba. Hiszön zárhatta, mer a szögény királyfi mindön aakonyatkó möglátogatta a királykisasszonyt úgy, hogy arrú sënki lélök së tudott. Ugyan, hogy löhetött ez? Úgy, hogy a királyfinak vót ëgy ezermestör inasa, ez szárnyat csinát a gazdájának, s amint estelödött, aakonyodott, főszállott a város szélin, s mint ëgy madár, úgy röpűt be a torony ablakán.

Hát ez így vót ëgy hétig, kettőig. Egyször azonban eszibe jutott a királynak, hogy möglátogatja a lëányát, hátha szép szóval másfelé fordítja a szívit. No, éppen jókor talát mönni a toronyba: a szögény királyfi ott űdögét a királykisasszony mellett, keserögtek mind a ketten, hullott a könny a szömükbű, mint a záporeső. Hej, szörnyű haragra gerjedt a király, mikor möglátta a királyfit. Kirántotta szélös görbe kardját, de bözög a királyfi së tátotta el a száját, möglebbentötte-csattogtatta a szárnyát, s huss! kiröpűt az ablakon. Mög së át, míg abba az erdőbe nem röpűt, ahun ű ëgymagában lakozott kakassarkon forgó aranypalotába.

Nosza, a király mindjá befogatott hatlovas hintóba, s indút az erdőbe, mert hallotta már, hogy az ű erdejiben lakozik a királyfi, csak hogy közelibe löhessön a királykisasszonynak. Mönt a hintó után ëgy regimönt huszár is, s ahogy a palotához értek, ëgyszöribe körűfogták, a király mög bemönt a palotába.

Bemögy az eeső szobába, nem vót ott sëmmi. Bemögy a másodikba, ott vót két ágy, két szék, ëgy asztal mög aamáriom. Bemögy a harmadikba, s hát abba nem vót ëgyéb, csak ëgy íróasztal, amellett űt a királyfi, s szomorú versöket írt az ű nagy szívbéli bánatárú.

- Hé, szárnyas királyfi! - kiátott a király szörnyű haraggaa - të vótál a lëányomná?

- Én vótam, fölségös királyom, nem tagadom. Ha tagannám is, mi hasznát látnám?

- Bizony, ha të vótá, mindjár agyon is lűlek ebben az átó helyembe!

Azt mondta a királyfi:

- Në lűjön mög, fölségös királyom. Inkább vitessön vissza a toronyba, kötöztessön össze a lëányávaa, s vettessön le a toronybú.

- No, ha ez a kívánságod, ez teejesödhetik - mondta a király. - Haajatok mög ëgyütt, szívem szomorítói!

Hát csakugyan úgy lött, ahogy a szárnyas királyfi kívánta: visszavitték a toronyba, ott összekötözték a királykisasszonnyaa, s lëdobták a toronybú. Lë ám, csakhogy nem estek a fődre, mer a királyfi szárnyát eefelejtötték lëkötni, s ahogy lëlökték az ablak párkányárú, kieresztötte a szárnyát, főszállott a magos levegőégbe, s röpűt a királykisasszonnyaa, mint a gondolat, még annál is sebösebben.

Öleget kiabát a király utána, hogy csak gyűjön vissza, ëgyiknek së lösz sëmmi bántódása, de bözög vót esze a szárnyas királyfinak, még a fejit së fordította vissza; nem szát fődre, míg az apja udvarába nem ért. Ott aztán lëódották rúluk a kötelet, s még aznap mögesküdtek a fiatalok. Amire a király odaért, má rég mögvót a lakodalom, csak ëgy kevés maradék jutott neki a lakodalmi kalácsbú.

No, ez így éppen jó vót, ahogy vót.

Itt a vége, fuss ee véle.

                                      (http://mek.niif.hu/00200/00232/html/02.htm#25)

 

 

        KÉT MONDÓKA

messzeringó gyerekkorom világából

                                       (czF.)

 

1.

Vót ëccör ëgy embör,

Szakála vót kendör.

 

Főmászotta fára,

Lëesött a sárba.

 

Két kutya húzta,

Harmadik mög nyúzta.

 

Sári néni siratta,

Kis kutyája ugatta.

 

2.

Vót ëccör ëgy kemönce,

Belebújt a kis Bence.

Kormos vót a kemönce,

Fekete lött kis Bence.

 

Ránízött a mamája,

Nem ismert a fijára.

Becsukta a kemöncét,

Jó mögverte kis Bencét.

 

 

 

 

 

WEÖRES SÁNOR NÉGY GYEREKVERSE
 
Biztosan megbocsátana a jeles költő, hogy nyelvjárásira alakítottam néhány versét, remélve, 
lesz ovónéni, aki így tanít meg közülük egyet-egyet az apróságokkal.
czF.
 
 
DONGÓ
 
Szödök itt, szödök ott
fűvön ingó harmatot.
Érzöm sütni a napot,
mindön harmat eefogyott.
 
Szödök ott, szödök itt
virágmézet, tavaszit.
Már a méhek jártak itt,
üres bimbó beborít.
 
Zum-zum-zum, zöm-zöm-zöm,
tátogat a bödönöm.
Mégis lögyön örömöm,
füled telizümmögöm.

 

 

 

KERT
 
    Saláta-bokorka
teröm a kis udvarba.
    Méz-körte, vaj-alma
teröm a högyódalba.
 
Gyere, tartsad kicsi sapkád,
adok érött, piros aamát.
Gyere, tartsad kicsi kendőd,
adok édös, puha szőlőt.
 

 

 

AASÓ VÉGÖN, FŐSŐ VÉGÖN
 
Aasó végön, főső végön
csuda-nagy sürgés-forgás:
    malacok: koí! koí!
    disznók: röf! röf!
csördít nagyokat a kondás.
 
Aasó végön, főső végön
fakapuk nyílnak máskó:
    tehenek: mú! mú!
    birkák: bee! bee!
ordít nagyokat a pásztor.
 
Aasó végön, főső végön
nem öröm héjbú keeni:
    a kacsák: zsáb! zsáb!
    pulykák: rút! rút!
űket sosë viszi sënki.
 

 

 

ITTHUN-Ë A GAZDA?
 
"Itthun-ë a gazda?"
    "Nincs, nincs!"
"Hát a gazdasszony?"
    "Az sincs!"
"Mikó gyün a gazda?"
"Hónapután kiskeddön!"
"Hát a gazdasszony?"
"Ebijesztő péntökön!"

 

                             (http://ludens.elte.hu/~tir/vers/avwrig.htm)

 

 

                     Cserebere-megerősítő gyerekmondóka

 

                                       Cserebere - fogadom,

                                       többet vissza nem adom.

                                       Ha visszakéröd,

                                       kutya lössz a véröd,

                                       árpa nő a szömödbe,

                                       vaskalap a fejedbe.

                                                                                                     (cz F.)

 

 

 

A LÚDVÉRC

 

 

Az beszélik, ha valaki ëgy tiszta fekete tyúk tojását a hóna alatt keeti ki, abbú lúdvérc kel ki. Nem is tudom, ki a csuda ér annyira rá, hacsak nem beteg…

Hát ëgy embör ki is keetött ëgy lúdvércöt. Kis fekete csibe vót. Az fojton ott lábatlankodott a gazdája körű, aszt „mit-mit, mit-mit” -  kérdözgette.

Elősző bordót hozatott vele a kemöncébe, asztán  petróleomot a bótbú, mög még mi mindönt, nem is tudom eemondani, de az fojton csak kérdözgette, hogy „mit-mit”. A végin má Dárius király kincsit is odavitte neki, de még mindég csak mondta a magáét.

Mi a fenét kérjön má tűle? Kitaláta, mönnyön a homokbányába, oszt hozzon ëgy kötél homokot.

Mönt is a lúdvérc, de sëhogy së sikerűt neki kötélbe kötni a homokot. Bánatába ott mög is döglött.

 

                        (Még kiskoromban Jenei Ilonka néni mesélte nekem. cz F.)

 

 

 

HOGYAN MÁSZTAK ÁT A KÉMÉNY ÁRNYÉKÁN

A SZENTLŐRINCIEK?

 

Szentlőrincön ëgyször a főbíró, a bíró mög az eljáró késő este möntek haza. Valahun boroztak, onnend siettek volna hazafelé.

Ëgyször csak mögálltak mind a hárman. Előttik volt az úton körösztben ëgy kémény árnyéka, de űk azt hitték, hogy valami árok.

A főbíró csak nekiszalad, átugri az árkot, oszt mondi a bírónak, hogy ugorjon csak utána.

A bíró azt mondi, hogy ű mán nem ollan fiatal embör, neki mán az ugrás nem való, inkább átmászik az árkon. Úgy is tött.

Az eljáró azt mondta, hogy ű së ugrik, së nem mászik. Ű majd mögkerüli. De a kémény árnyéka az úton egészen körösztülért, nem tudta mögkerülni. Ű is csak átmászott.

Mikor már mind a hárman ëgyütt voltak, mondogatták ëgymásnak, hogy:

- Hál' Istennek, csakhogy azon az árkon átértünk!

 

             (Magyar népmesék, Szépirodalmi könyvkiadó, 1960.

                 Elmondta Bogdán József, 36 é. Tarcsapuszta, 1934.

                                       Berze Nagy János gyűjtése)

 

 

                   Névnapi köszöntő Soltról

 

Serkenj fő, kegyös szív, mosolyog a hajnal,

Aranyszál tollakkaa röpdös, mint az angyal.

Mutatja Istvánnak szép piros orcáját,

Érdömös háza fölött tartja vitoláját.

Áldja mög az isten az  ű hitvös tásávaa

És mindön atyja fiávaa…

De hogyha eeszakad élete fonala,

Mönnyországba légyön terítött asztala,

Angyalokkaa zengedözzön szava.

Zörgetik a kúcsot, pézt akarnak anni,

Ha lázsiást annak, ee së meröm fogni.

Ha kalácsot annak, maj’ nagyot harapok,

Ha piszkafát annak, maj’ nagyot szaladok…!

                           (Néhai B. F-né Értekes Julianna) 

 

SOLT VÁROS NEVÉNEK EREDETE

(SÓT VÁROS NEVINEK EREDETE)

 

Gyerökkoromba az öregöktű hallottam, hogy SÓT városa (mer misótiasan csak így mongyuk Solt nevit) SOLT vezérrű kapta az eenevezésit.

Sót Árpád fejödelöm legkisebb fija vót. A történészök többféleképpnevezik űtet, SOLT, ZSOLT, ZOLTA, ZOLTÁN névön is emlögetik. Nemcsuda, mer a dërék krónikások a latin betűjükkee, nem igön tutták lëírni a magyar hangokat. Az őseink Sót vezérnek emlögették. Biztos jobbantutták, mint a messzi fődrű idevándorót dëákok mög papok. Sót vezér896-ba’ születött oszt 949-be haat mög 53 évesen. Fejödelöm 907-belött947-ig uraakodott. Ekkó atta át a fejedelömségöt Fajsznak, akitkésőbb Sót fija, Taksony követött. Taksony fija vót Géza fejödelöm. Gézafija vót Vajk, aki később az István nevet vötte fő. Szent István királyunk tehát Sót fejedelöm dédunokája vót.

Azt is meséték az öregök, hogy valamikó Sót városa nem itt vót, ahun most van, hanem kicsit arrébb, a Títélhögyön. Az utóbbi évekbe’ ásatások is folynak Títélön. Beigazolódott, hogy ott valóba’ vót vár is. A vár ëgyik beomlott alagúttyának a kijárata ma is látható, még a közee húzódó kecskeméti országútrú is, a Títélhögy északkeleti ódalán. Az ásatások csak ëgy nagyon kicsi részit tárták fő a Títélhögyi maradványoknak, de má így is igazóták, hogy az má a magyarok begyüvetele előtt is lakott település vót. A történészök azt mongyák,hogy Sót vezérnek csak a nyári szállása vót Sóton. A téli szállása délebbre vót, valószínű, hogy a mai Vajdaság területin, ami most Szerbiáhó tartozik. Ott is van ëgy Títél nevű város. Sót város fejödelmi szállásterület vót. Ezér van még most is ulyan nagykiterjedésű határa a környező településökhő képest.

Valószínűnek tartom, hogy az aafődi őző nyeevjárás Árpád törzsinek nyeevibű eredhet.

                                                                                                                         Kissóti

 

A SOLTI BESZÉLT NYELV NÉHÁNY SAJÁTOSSÁGA

A zárt ë hangot „a tíz nagyobb magyar nyelvjárás közül öt: (nyugati, közép- és déldunántúli, északi/palóc és a székëly - nëm ëgységës - tartalmazza, a hatodik, a szëgedi azaz szögedi pedig ö-t ejt helyëtte.” (http://hu.wikipedia.org/wiki/Szerkeszt%C5%91:Akitlosz/Z%C3%A1rt_%C3%AB)

A sóti [Solt] beszédben azonban néhány szóba' nem mondunk ö-t helyötte. Ilyenök a

dëka, dërék, dëszka, ëgy, gërënda, hëderít, lë, në, pëca, pëdál, së, sëmmi, sënki, sëmmi, të, tutyëlla

 

Számos szóban a köznyelvinél zártabb magánhangzót használunk:

bokros - bukros

csoda – csuda

hol?- hun?

jön – gyün

kő – kű

lő – lű

olyan - ulyan

töves – tüves

tőlem – tülem

 

Néhány szóban az é hang helyett í hangot mondunk (a felső-tiszai íző nyelvjárás hatása?). Kevés példa található, régöbben elterjedtebb löheöett ez a jelenség:

néz -níz,

tép – típ

kék – kík („Kösd má magad elé azt a KÍK kötőt!” - déd- és nagyszüleimtől hallottam. (N. G.)

dér – dír (a Dír-dom[b]ja dűlőnévben)

 

MUSTÁRMAGOLÁS

 

Feri barátom kérdözött mög, hogy tudok-ë valamit a mustármagolásrú. Hát persze, hogy tudok.

Faluhelyön ez szokás vót, amikó még kisgyerök vótam. Én már el is felejtöttem ezöket a dógokat, de a kérdés kapcsán újra eszömbe jutottak.

December 28-án van Aprószentök napja. Abba az időbe ezt nagyon számon tartotta falusi nép. Aprószentök napjának röggelin Édösapám ébresztött fő bennünket. A kezibe vót egy ulyan körűbelű 60 centi hosszú, 4 vagy öt szál vékony fűzfavesszőbű font korbács. Ezt hítták mustármagnak.

Ezzel eefenekeet először engöm, utána mög Édösanyámat. Persze nem nagyokat ütött, csak úgy finoman. Mér hítták mustármagnak, én nem tudom, csak gondolom, hogy ez is csíphetött, ha ëgy kicsit nagyobbat csaptak az asszonynép gömbölyebbik felire. Ilyenkor a vő is véletlenű nagyobbat vághatott oda az anyós hátújjára, még csak mög së vót szabad sértődni érte.

Édösapám neköm is font ëgy korbácsot. Ëgyütt möntünk át a körösztanyámat eefenekőni. Így gyakorlatot szörözve elindított az uccába lakó szomszédokhó. Ű má nem gyütt velem tovább. Én szorgaamassan püfőtem a szomszédlányok mög asszonyok fenekit. Fenekölés közbe mondogattam a betanított mondókát: Egészségösek lögyetök! Kelésösek në lögyetök.

Azt tartották, hogy a mustármagolás védi az egészségöt. Akkó még nem igön hasznáták a gyógyszeröket. A népi gyógymód a mustármag vagy a pálinka vót. Egészségösek is vótak akkor a népek. Akit mögmustármagótak, az egészségös lött a követköző évbe végig. Évvégin mög mögen eefenekőték űket.

No ezt a fenekölést hítták mustármagolásnak. Nálam nagyobb gyerökök is járták csoportosan a házakat. A mustármagolókat a háziak mögkínáták süteménnyee, aamávaa, a nagyobb legényöket borral is vagy pálinkávaa.

Én ulyan 5-6 éves koromba jártam mustármagóni. Utánna pár év múva egészen kiveszött ez a szokás.

[Korábban valószínűleg szalagokat is kötöttek a lányok a legény korbácsára.]

                                                                                                                                Kissóti

 

 

 

SÓTI SZÜRETIBÁLOK

Sóton régi hagyomány, hogy szeptembör negyedik vasárnapján, mikó má a korai szüretölésű borok is mögforrtak, szüreti fővonulássaa, este mög szüreti bállal ünnepőjék mög a szüret befejezését.

A fővonulás ebéd után, úgy 2 óra körű kezdődik. A mönet elejin mindig a bírópárt viszik szépen fődíszitött hintón. A bakon a kocsis mög a kisbiró ül. A kisbiró fehér üngbe, kalapba, ugyancsak fekete mellényt, nadrágot őtve magára, csizmába feszít a kocsis mellett.

A bíró őtözete is hasonló, csak ű díszösebb zsinóros lajbit visel. A pörge kalapja mellé bajusz és pipa is dukál. A bíróné szép fehér blúzt, bordó mellénykét, hímzött kötényt és bordó színű rakott szoknyát, virágmintás kendőt visel. A birópár régön csak jegyös pár löhetött. Átalába a szüretibál után ëgy-két hónap múva mög is esküttek.

A birópár hintaja után lovas kocsikon áva vitték a csőszpárokat, akik az úton végig énekőték a szüretibálos nótákat, mint a "Maros vize folyik csöndesen…”, „Hirös sóti lány mikó hozzád jártam…”, mög a hasonló csárdásokat, népdalokat.

A csőszlányok piros, gyöngyös pártát, fehér réklit, piros mellényt zöld kötényt, fehér rakott szoknyát viseetek. A szoknya aasó részin kesköny nemzetiszín szalag futott körbe. A szoknyákat órákhosszat vasaták előtte való nap .Ezér nem űtek lë a csőszpárok, hogy a rakás nëhogy összegyűrődjön. A lányok piros csizmát húztak hozzá.

A csőszlegényök fekete árvalányhajas kalapot hordtak. Hozzá fehér bőszárú üngöt piros mellénnyee mög hosszúszárú fehér bő gatyát, fekete sarkantyús csizmát viseetekAz üng ujj, mög a gatya a lányok szoknyájáhó hasonlóan szintén rakott vót. A gatya szárán is nemzetiszín szalag vót körbe. A sarkantyúk rézbű vótak, kis köralakú rézlemezök fityögtek rajtuk. Ezök a rézlemezök csörögtek a lépésökné, tánc közbe ütemös csilingölő hangot adtak. Nagyon jó hangzott, amikor a csárdásná 30-40 legény ëccörre pöngette a sarkantyúját. A csőszlegényök dërëkára mintás selyömkendő vót kötve. Vállukon csikóbőrös kulacs, kezükbe fokos vót. A fokos szára is be vót tekerve kesköny nemzetiszín szalaggaa.

A csőszpárok után mönt a csaplárosné kocsija ëgy hordó vörös borra főszereve. A csaplárné feje mönyecskésen, mintás kendőve vót bekötve. Ű is fehér réklit, színös mellényt, szinös szoknyát, kötényt hordott, mög közbe mérte a bort. Ezön a kocsin vótak a tót lányok is, akik kis fonott kosaraikkal a karjukon perecöt árútak. A viseletük fityula, világos színű mintás blúz, hozzá kék vagy sötét bordó színű rakott szoknya és papucs.

Ezután követközött a zenészök kocsija. Cigányzenekar húzta a nótákat rajta. A sor végit a cigányok kocsija zárta. Ez ëgy ócska szekér vót. A legényök rossz ruhákba bújva, bekormozott arccaa szórták a tömeg közé a tollat vagy a mögszárított buzogány pihéjit.

A szekereket követték a lovasok. Elöl az öreg csősz báránysüvegbe, szakállasan, subában űt a lován. Űt követte néhány huszár szép színös , zsinóros ruhába, a fejükön piros huszárcsákóvaa. A végin lovagótak a csikósok fehér ruhába mög a bëtyárok sötétkékbe.

A lovasok ëgy része előre vágtatott és durrogtattak a kadzsijukka cefetű. Mikó ezt möghallották az embörök, akkó má a környező uccákbú gyüleköztek a táncoló helyekre, mer a mönet négy-öt helyön mögát.Ekkor a kisbíró föláva a bakra jó hangosan tréfás rigmusokat mondott, oszt mindönkit möghítt estére a bálba. Ott lészátak a kocsikrú a csőszpárok. Körbeátak, oszt eekezdték járni a táncot. Középön táncót a birópár, a csőszpárok pedig körbe táncóták űket. Sorra járták a magyar kettőst, a kacsingatót, majd a csárdást előbb párosan, majd két pár összekapaszkodva négyesbe ropta a táncot. Így járták körbe az egész települést, míg vissza nem értek a központba. Ott még ëgyet táncótak és bevonútak a táncterömbe.

A termöt előzőleg a szüretibálosok fődíszítötték. Fakeretöt lógattak lë a plafonrú, erre ződ ágakat, mög szöllőfürtöket kötöztek. A közepin lógott lë a nagyfürt. Ez drótvázra kötözött szöllőfürtökbül át. Ulyan formája vót, mint ëgy igazi fürtnek, de 20-30 kiló szöllő is vót benne.

Rövid táncolás után mindönki hazamönt vacsoráni, mögpihenni ëgy kicsit. Vacsora után gyüttek vissza a terömbe, de mosmá a fővonulókon kívül azok is, akik bálozni akartak. A jó zenére ropták a táncot a fiatalok. A lányok kisérői, az annyuk, vagy idősebb rokonuk körbe űtek a fal melleti székökön, onnan gyönyörköttek a fiatalokba. Abba az időbe (50-60 éve) még nem engedték ee a lányokat egyedű a bálba. Úgy 10 óra tájba a kisbíró kihirdette, hogy szabad a lopás. Eemonta, hogy a nagyfürthöz nem szabad nyúni, mer azt a bál végin kisorsóják. A szabad lopás pedig azt jelöntötte, hogy a legényöknek szabad a főfüggesztött fürtökbű lopkonni, de a csőszök, ha mögfogták űket a lopáson, akkó vitték a bíró elé, aki 10 Ft büntetést fizettetött velük. Mindez a folyamatos táncolás közbe zajlott.

Ez a hagyomány kissé átalakúva ma is folytatódik. Kiegészűt a délelőtt 10 órakó kezdődő Borlovagrönd új tagjainak az avatásávaa. Ez a pincehögyön zajlik. Az ország szinte mindön tájárú möghívott borlovagröndök 2-3 fős képviselői festői ruhákba őtözve részt vösznek rajta. Közbe műsor is mögy. A sóti fúvószenekar zenéjire táncónak a mazsorettök. A kissóti nyugdíjas kórus éneköl, de föllép az erdélyi Csídánfaava férfi kórusa és zenekara, valamint röndszörös vendég a vajdasági Temerin férfikórusa is.

Mire a műsornak vég , a bográcsokba mögfő a finom ebéd. Innivaló bőven van a környező pincékbe, löhet kortyógatni a finom sóti borokat, vagy ahogy itt mongyák, a Högy levit.

Délután 2 órakor indul a fővonulás. Ez most is hasonló a föntebb lëírtakhó. A táncok kicsit mások mint 50 évvel ezelőtt. A legnagyobb változás, hogy uccabál van. Így a szüret hangulatát idéző terömdíszítés is eemaradt. Amit legjobban sajnálok, hogy este a bálon, már nem a népdalok és csárdások szónak, hanem a ma divatos „modern” zene, ami sokszó csak ëgy szintetizátorbú mög ëgy dobbul áll.

Aki a bál helyött este is a picehögyet választja, az viszont a kitűnő dánfalvi zenekar muzsikája mellett élvezheti hajnalig a gyönyörű népdalokat, csárdásokat, magyar nótákat.

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                           Kissóti

 

 Nagy Gábor:

 

SOLTI LAKODALMAS HAGYOMÁNYOK

AZ 1950-ES ÉVEKBŐL

 

(Kissóti komám most eefelejtötte vóna, hogyan beszének minálunk? Dehogy! Csak mié, mié së, a lakodaami versözetöket mindég is köznyeevön szokták mondani. Aztán a próza is úgy maradt.)

Solton 1950 körül az volt a hagyomány, hogy a lakodalmat egy időpontban, de külön tartották. A vőlegényes háznál voltak a vőlegény vendégei, a menyasszonyos háznál pedig a menyasszony vendégei. Általában egy-egy háznál 50-60 személy volt hivatalos a lakodalomba. A régi típusú tégla alakú parasztházak tornácának közepe táján volt a bejárati ajtó, amely egyben a konyha ajtaja is volt. A konyhából nyílt jobbra és balra az utca felőli nagyszobának illetve a másik oldalon levő kis szobának az ajtaja. Lakodalomra a nagyszobát kiürítették és berendezték a vendégeknek, a konyhában többnyire a zenészek kaptak helyet. Ha sok volt a vendég, akkor a kis szobát is kiürítették és asztalokkal, padokkal rendezték be.

A vendégeket 1 héttel előbb a vőfély hívta meg a házigazdától kapott lista alapján. Vőfélynek általában valamelyik fiatal rokont vagy barátot kértek fel. A vőfély jutalma a szolgálatáért egy hosszú, széles, masnira kötött fehér szalag és egy bokréta kitűző, valamint egy fehér férfikötény volt. A vőfély ebben tálalta fel az ételeket. Fiatal koromban sokszor voltam jó magam is vőfély, de sohasem pénzért. Manapság már ez hívatásszerű tevékenység, többnyire fizetségért csinálják.

A lakodalmakat késő ősztől kora tavaszig tartották. Ennek egyik oka az volt, hogy az őszi betakarítás végeztével csökkentek az elvégzendő munkák, jobban volt idő a lakodalmi előkészületekre és a mulatságokra. A másik: akkor még nem voltak hűtőszekrények, a téli időszakban a húsokat, ételeket csak ki kellet rakni a kamrába és megvolt a hűtés.

A lakodalmas háznál már a hét elejétől folyt a készülődés. A háziaknak segítségére voltak a rokonok, barátok. Az asszonyok készítették a levesbe való tésztát, sütötték az aprósüteményeket. Pénteken levágták a tyúkokat. A férfiak disznót, birkát, borjút vágtak. Lehozták a pincétől a lakodalmi bort, hogy kéznél legyen. Péntek reggel hozták a meghívott családok a két ajándék tyúkot meg a házasulandóknak szánt ajándékokat. Solton nem volt menyasszonytánc a lakodalmakban, ezért az ajándéknak szánt tárgyakat vagy pénzt a lakodalom előtti napon átadták. Minden család vitt ezen kívül egy tortát is a lakodalom napján, a vacsora után a családok elé a saját tortájukat tették az asztalra. Természetesen a háziak is készítettek tortákat, nehogy valaki előtt ne legyen torta.

A vendégvárás időpontja általában szombat délelőtt 11 órától volt meghatározva. A vendégeket a vőfély és a ház gazdái fogadták jó kis házi pálinkával. A zenéről „cigányzenekar” gondoskodott. Általában a prímás, kontrás. bőgős, cimbalmos és klarinétos voltak a tagjai. Az idézőjel azért van, mert inkább a hangszerek miatt van az elnevezés, Kovács Jani bácsi és Tőzsér Sanyi bácsi zenekarában általában egyetlen cigány származású személy sem játszott. Mesteremberek voltak, hétvégeken muzsikáltak a bálokban, vagy lakodalmakban.

A vendégeket érkezéskor a háziak és a vőfély fogadta. A főhelyen középen volt az ifjú pár helye, a násznagy pár pedig az ifjú pár mellett kapott helyet, a másik oldalról az örömszülők ültek. Utánuk következtek mindkét oldalon a koszorúspárok. Ez szigorúan a vőfély élcelődésének céltáblája volt, de a tisztelet jeléül az ételek behozatalakor az első tálat nem az ifjú pár, hanem a násznagy elé tették. Az étkekhez a vőfély mindig mondott valami rigmust.

 

A leveshez például ezt:


 

Tisztelt vendégeink!

Istennek nevében, íme, megérkeztem.

Tudom, hogy azt mondják, biz' jól cselekedtem.

Itt az első tál étel, behoztam.

Csak hogy el ne ejtsem, mindig imádkoztam.

Kérem, hogy előttem ne tántorogjon senki,

Mert a nyakát hamar leforrázom neki!

Íme, itt a leves, az étkek alapja.

Tisztelt násznagyuram a példát megmutatja.

Jó étvágyat kívánok!


 

A násznagy elé tett tálban természetesen egy zománcos, lyukacsos szűrőkanál volt téve. A lé visszacsurgott a tálba, csak a tészta maradt benne. Amikor a vőfély megelégelte a násznagy kínlódását, adott neki egy rendes merőkanalat.

A második fogás mindig birkapörkölt volt. Valamire való lakodalomban még most is az. A solti birkapörköltnek nincs párja, csak egy másik bogrács birkapörkölt.


 

Birkapörköltre:


 

Tisztelt vendégeink!

Ez a gyenge bárány, alig 30 éves,

Meggyilkolták szegényt, ó ez rettenetes.

Ó, te kis bárányka! Gyere búcsúszóra!

De hamar is eljött neked a végóra!

Nincsen a világon ilyen ízes étek,

Erre a magyarnak vizet inni vétek.

Nyúljanak hozzája, ízes a falatja,

Tisztelt násznagyuram, bátran kóstolhatja!


 

A násznagy táljában általában a birka fejét is feltálalták, mellétűzve a birka farkát. Megérdeklődték, hogy a násznagyé is ilyen peckesen áll-e?

Erre már csúszott a finom vörös- vagy fehérbor. Általában mindkettő volt felszolgálva. Az ebéd befejező étele a rizskók volt. Ez valószínűleg a német koch, vagy kochen szóból ered, tulajdonképp rizsfelfújtat jelent. Solton azonban kóknak hívják. A rizst tojással, tejjel felfőzik, mazsolát szórnak bele, a masszát lábasokba öntik és kemencében szép sárgás-pirosas árnyalatúra sütik. Tálalás után, mint a tortát, háromszög alakúra szeletelik.

Ezzel az ebédnek vége. Az asztal mellett kortyolgatják a bort, beszélgetnek, nótáznak, mert azt mondanom sem kell, hogy a zenekar szakadatlanul húzza. A fiatalabbak táncolnak. A vőlegény is felöltözik az ünnepi ruhájába. A menyasszonyt is öltöztetik már a házuknál az esküvői ruhájába.

Közeleg az esküvő ideje. A vőfélynek is feltűzik a gyöngyös bokrétát a szalagjaik fölé. Fogja a vőfélybotját, leállítja a zenét. Odaáll a menyasszony mellé, a násznép körbe veszi őket és elkezdődik a búcsúztatás.


 

A menyasszony búcsúztatása:


 

Tisztelt Vendégeink! Kis figyelmet kérek,

Mielőtt elkezdem a búcsúbeszédet.

Illő, hogy mielőtt új útra indulunk,

Isten, ember előtt, híven beszámoljunk.

Ékes menyasszonyunk felkért szeretettel,

Hogy én Ő helyette teljes tisztelettel,

Zengjem el háláját, búcsúzó szavait.

Hallgassák meg tehát főbb óhajtásait!


 

Kedves Édesanyám, most hozzád fordulok,

Szerelmes hű, dajkám! Most tőled búcsúzok.

Tenéked köszönöm, hogy e földön élek,

És hogy felneveltél, hálát adok néked.

Kérjél istenáldást reám és páromra,

Hogy boldogok legyünk, szomorúak soha.

Töröld le hát anyám hulló könnyeidet,

Bocsásd el útjára boldog gyermekedet.

Mivel rátaláltam szerető páromra,

Eddigi helyemet újjal cserélem ma.

Drága Édesanyám! Áldjon meg az Isten!

Kívánom, légy boldog egész életedben!


 

Kedves Édesapám! Most tehozzád szólok,

Mint kedves leányod, tőled is búcsúzok.

Köszönöm, hogy engem etettél, neveltél,

Légy mindenért áldott az igaz Istennél!

Bocsáss el hát engem azzal a reménnyel,

Hogyha elmegyek is, Édesapám leszel!


 

Kedves testvéreim, fogjátok meg kezem,

Mert tőletek válásom esik nagy nehezen.

Tartsunk össze mindig testvéri szeretetben,

Jók legyünk egymáshoz az egész életben.


 

Drága nagyszüleim, kik könnyezve álltok,

Búcsúzik tőletek, kedves unokátok.

Örömöt leljetek minden pillanatban,

Legyetek boldogok öreg korotokban!


 

Jó leánytársaim, kik eddig voltatok,

Köszönöm tinéktek a barátságotok.

Ezután sem foglak titeket feledni,

Mint hű barátnőtök, foglak majd szeretni.


 

Végül jó szomszédok jönnek elő rendben,

Minden rokonaim a vendégseregben.

Kísérjenek el boldog utamra!

Az Isten áldása szálljon mindnyájukra!


 

Utoljára pedig, tisztelt násznagyuram,

Kegyelmedhez hangzik az utolsó szavam.

Induljunk el innen csendes békességben,

Menjünk az esküvőre a legnagyobb rendben!


 

A menyasszony, az első koszorúslegénnyel és a vőféllyel halad az élen. Őt követik a koszorús párok. A koszorúspárok többnyire jegyespárok voltak. Régen a koszorúspároknak is be kellett köszönni a násznagyhoz, mikor megérkeztek a vendégségbe, a következőképpen:


 

Jó napot kívánok!

Tisztelt Násznagyuram!

Ezért a kislányért sokat fáradoztam.

Hogy fáradozásom ne legyen hiába,

Fogadjon be minket is a többi vendég sorába!


 

A menet elindul szépen, sorban a községházához, ahol a polgári esküvő fog megtörténni. Ez úgy van megszervezve, hogy ilyenkor a vőlegény már ott áll az ajtóban a vendégeivel és várják a menyasszony érkezését. Itt adják át a menyasszonyt a vőlegénynek, ettől kezdve együtt mennek tovább, legelőször az anyakönyvvezető színe elé.

A polgári esküvő után a vőfély vezeti tovább a menetet az ifjú párral az élen a templomi esküvőre. Ott az egyházi szertartás szerint újra megesküdnek. Ezt követően elindul a menet a vőfélyek vezetésével, ügyelve arra, hogy másik úton menjenek vissza, mint amelyiken jöttek, mert ellenkező esetben nem lesz szerencsés a házasság. Szerintem inkább azért van ez, hogy az ifjú párt és a lakodalmi menetet így sokkal többen láthassák. Mert amerre a menet halad, a kíváncsiskodók kiállnak a kapu elé, integetnek és jókívánságokat kiáltanak oda az ifjú párnak. A gazda jó néhány palack bort osztott szét induláskor a vendég férfiak között, azok ilyenkor megkínálják belőle az út mellett állókat. A vőfély az ifjú párt és a koszorúspárokat a vőlegényes házhoz vezeti vőlegény vendégeivel együtt. A menyasszony vőfélye viszont a menyasszony nélkül visszavezeti a vendégeit a menyasszonyos házhoz.

Maradjunk most az ifjú párral! A vőlegényes házba visszaérve a vőfély beköszönt az alábbi verssel:


 

Tisztelt Házigazdánk!

Messzi útról jöttünk, nagyon elfáradtunk,

Ebben a hajlékban pihenni akarunk.

Tisztelt jó Uraim! Kedves Asszonyaim!

Nem voltak hiába fáradozásaim.

Szép menyasszonyt kaptunk vőlegényünk mellé,

Ők már egybekeltek, mindketten egymásé.

Örvendjünk hát e ritka szerencsének,

Mert vége van a szent ünnepélynek!

Családi ünnepély jön majd most utána,

Foglaljanak helyet egy kis lakomára!

Te meg, cigány, húzd rá! Szóljon a hegedű!

Látod e ház népe, hogy vígad, hogy örül!


 

Erre a zenekar rázendít. A násznép letelepszik az asztalok mellé, ahol az italok és apró sütemény már fel van szolgálva. Kortyolgatják az italokat, nótáznak, táncolnak. Közben megjelenik a vőfély, a kezében tartott tányéron, a déli levesben egészben főtt tyúkkal. Csak azt időközben a kemencében, szép pirosra sütötték. Hozzá a következő rigmust mondja

a pecsenyére:


 

Pecsenyét hoztam be, mégpedig kétfélét.

Behoztam a kakast és vele a jércét.

Hogy jutottam hozzá, mindjárt elmesélem,

Csak hallgassanak meg engemet, kérem.

Szaladgált a kakas a jérce nyomában,

Én meg fogtam magam, futottam utána.

El is kaptam őket éppen szerencsésen,

Amikor a kakas a jércén volt éppen.

Le is öltem őket, kemencébe raktam,

Csak előbb a kemencét tűzzel átjárattam.

Szép, piros, barnára sült meg ott a bőrük,

Lett királynak való pecsenye belőlük.

Nyúljanak hozzája, ízes a falatja,

Tessék násznagyuram! Bátran kóstolhatja.


 

Ez tulajdonképpen uzsonnára van. A vendég ehet, csipegethet belőle. Természetesen iszogatnak, nótáznak, táncolnak közben. Hét óra körül leszedik a terítéket, csak az italokat hagyják az asztalokon. Este nyolc óra körül megkezdik a terítést a vacsorához. Közben a zenészek fáradhatatlanul húzzák, a vendégsereg szintén fáradhatatlanul mulat. A vőfély időnként tréfás rigmusokkal szórakoztatja a vendégeket:


 

Ott kinn a konyhába' süt, főz a szakácsné,

Oly ügyes a keze, mint senkié se másé.

Lesz itt mindenféle pecsenye, meg málé,

Lesz török császártól tegnap hozott kávé.


 

Kedves Vendégeink!

Szakácsné asszonyunk mindenre vigyázni nem győzött,

Azt a kis bablevest, amit nekünk főzött,

A Bodri megette, minket megelőzött.


 

A vacsora előtti vers:


 

Kedves Vendégeink! Foglaljanak helyet!

Terítve az asztal, mindenki leülhet.

Tessék, kérem szépen, csendességben lenni,

Mert most az étkekről akarok beszélni.

Mivel hogy én vagyok a legelső szakács,

Mesterségem jobban értem, mint a takács.

A sokféle ételek nemsokára jönnek,

A szakácsnék odakint egyre-másra főznek.

Hogy ne kelljen várni óráról órára,

Foglalót is adtam egy kis száraz fára.

Most pedig két embert szeretnék fogadni,

Mert valahogy azt a fát fel is kéne vágni.

Hogy a marhahús is megfőjön idején,

Kint áll taglójával a mészáros legény.

Azt mondja, mindenki készítse a gyomrát,

Mert ő holnap délre levágja a marhát.

Kilenc derék legény reszeli a tormát,

Mindegyiknek igen tekeri az orrát.

Boltba is elküldtem paprikáért kettőt,

Elvittek magukkal egy nagy cigány teknőt.

Mert sok paprika kell ám holnap a levesbe,

Hogy ne legyen semmi hiba az ételbe'.

Malomba is elment egy pár sánta szolga,

A tésztának való lisztet onnan hozza.

Én pedig most megyek káposztát gyalulni,

Hisz itt az ideje besavanyítani.

A gazdasszony pedig elment a piacra,

Tyúkot vásárolni a holnapi napra.

Tisztel uraim közt lesz tán, ki bort iszik,

Elküldtem már érte, tán megjön holnapig.

No de nem mókázok, Uraim, továbbra,

Villámsebességgel megyek a konyhára.

Megjelenek újra, nem is oly sokára,

Ha előbb nem, majd Szent Mihály napjára.


 


 

A vacsora első fogása a húsleves, vagy raguleves.


 

Itt a finom leves, végre már behoztam,

Mindenféle jóval fölfűszerszámoztam.

Itt van a szakácsné mesteri munkája,

Tizenkét asszonynak megcsavart csigája.

Tessék ebből bőven vacsorázni,

Így a magyar táncot jobban tudják járni.

Kivált, aki szépasszonnyal szokott hálni,

Azt mindig ilyennel fogják megkínálni.

Örülünk, ha tálat viszünk ki üresen,

Mert akkor a vendég nem marad éhesen.

Jó étvágyat kívánok!


 


 

A második fogás: tyúkpörkölt.


 

Itt van a jó tyúkhús, fiatal ám nagyon,

Kiscsirkéket hordott 12 tavaszon.

Azelőtt tíz évig pulykákat költötte,

Kedves vendégeink, vegyenek belőle.

Íme, behoztam a kakast taréjával,

Ez sem cicerél már a szomszéd tyúkjával.

Vőlegény urunk is vigyázzon nagyon,

Hogy az új asszonynak sok tojást juttasson!

Ne járjon más házhoz, tele legyen a kas,

Mert különben úgy jár, mint ez a kiskakas!


 


 

A harmadik fogás: töltött káposzta.


 

Én az öreg tóban sokat kertészkedtem,

Szép fejes káposztát sokat termesztettem.

Szép magyar hazánknak nagy részét bejártam,

De ilyen káposztát sehol sem találtam.

No, de nem dicsérem, dicséri ez magát,

Mert belevágattam hét oldal szalonnát,

Tizenkét kismalac elejét, hátulját,

Keresse meg benne, ki fülét, ki farkát.


 

A negyedik fogás: rántott hús, vagy sült pecsenye, vagy mindkettő.

Nagy baleset történt itt bizony hajnalban,

Megdöglött a disznó a hátsó udvarban.

Gyilkos kés okozta szomorú halálát,

Szépen feldolgozták, kirántották húsát.

Ezért kirántott húst raktam a tálamra,

Bizony legjobb falat, akárki megmondja.

Régen Kinizsi Pál jól lakott belőle,

Malomkövet emelt azonnyomban tőle.

Tessék hát uraim, átadom a tálat,

Rántott hús illata töltse be a házat.

Igyanak rá jó bort, ürüljön a pohár,

Krumplit és a vizet nyelje el a szamár!


 

Ezután következik a vajastorták és a pörkölttorták felhordása. A pörkölttorta apróra vágott dió és karamelizált cukorból készül kevés citromlével, tejszínhabos díszítéssel. Rendkívül változatos, szinte művészi alkotásokat hoznak létre belőle.


 

Tortára:


 

Finom, fehér lisztből készült e sütemény,

Cukorral vegyítve nem is olyan kemény.

Egy péklegény tejjel, mézzel összegyúrta,

Ezt a sok virágot tetejére szórta,

Azt mondta: ennek a neve torta.

Szereti is nagyon minden asszonyféle,

De a lányok sem tudnak betelleni véle.

A férfiember is többnyire szereti,

Főleg ha a torkát borral öblögeti.


 

A torták felhordása után, a vőfély egy tányért tesz a násznagy elé, a zenészek pedig megkérdik, mi a kedvenc nótája. A zenészek elhúzzák, a vendégek pedig együtt éneklik a szép magyar nótákat. A nóta végén a násznagy pénzt tesz a tálba és tovább adja a mellette ülőnek. A tányér és a nóta körbejár. A pénz a zenészeket illeti. Mikor mindenkinek elmuzsikálták a nótáját, akkor elkezdődött a tánc. A vacsora a menyasszonyos háznál is hasonlóképpen zajlott. Éjfél felé a vőfély vezetésével a vendégek egy kisebb csoportja nótázva elindul a vőlegényes házhoz a menyasszonyért. Szokás volt, hogy mikor befordultak az udvarra, bezárták előttük az ajtót. Ezzel azt akarták kimutatni a háziak, hogy nagyon szeretik a menyasszonyt és nem szívesen engedik el a háztól. Odabenn még hangosabban mulattak, mint addig, úgy tettek, mintha nem vették volna észre őket. Azok meg dörömböltek az ajtón. Nyissák ki! – kiabálták. Persze pár perc után beengedték őket. Már az ajtóban minden egyes személyt megkínáltak pálinkával, borral.


 

A menyasszony vőfélye a házi gazda elé lépett, a következő verssel:


 

Jó estét Kívánok!

Tisztelt háziurunk! Engedelmet kérek,

Hogy ily bátorsággal belépni merészlek,

De mivel az útunk erre vezet,

Meg a kárvallott ember mindenhol keres.

Ezelőtt néhány órával,

Páros galamb szállt le a házunk ormára.

Itt is vannak, látom, itt repes mind a kettő,

Adják vissza nekünk!

Áldja meg Önöket a jó és bölcs teremtő!

Galambkáim gyertek, eljöttem értetek.

Készen van már nálunk a ti kis fészketek.

Hogyha nekünk vissza szép szóval nem adják,

Elviszem egyiket, a másik majd fölkeresi párját.


 

Odaadjuk - feleli a gazda. Egy kicsit táncolnak. A két ház férfitagjai kölcsönösen táncra kérik a másik ház asszonyait. Végül a menyasszony vőfélye indulót vezényel és az ifjú pár a koszorúspárokkal együtt átvonul a menyasszonyos házhoz. A vőlegényes háznál is folyik tovább a mulatság. Solton nem volt akkoriban menyasszonytánc, mint más vidékeken. A vendégek általában a lakodalom előtti napon adták át az ajándékaikat. Ezek általában a háztartásban szükséges edényekből, eszközökből álltak. Pénzt nem is igen adtak, inkább csak a násznagy, vagy a közvetlen családtagok, de ők is többnyire valami értékesebb ajándékot vittek. Itt menyecsketánc volt helyette. De itt nem volt pénzgyűjtés, mint más vidéken a menyasszonytáncnál szokás, ez csak a táncról szólt. A nagyon öregek kivételével az összes vendég felkérte a menyecskét néhány pördületre.

Éjfél után öltözött át a menyasszony menyecskeruhába. Ez általában piros alapon, fehér pettyes ruha volt hasonló színű fejkendővel és köténykével. Ebben járta el a menyecsketáncot. Először az asszonyok és a lányok táncoltak vele, csak utána kérhették fel a férfiak.

A vőfély, amikor bevezette a menyecskét, a következő verset mondta

menyecsketáncra:


 

Tudom, meglepetés mindenki számára,

Hogy ily szép menyecskét vezettem e házba.

Most lépett ki még csak szép lányok sorából,

És így szól hozzájuk rövid búcsúzásul:

Kedves barátnőim köszönöm a hozzám való szívességtek.

Ti is minél előbb példám kövessétek!

Gyertek asszonytársaim forró üdvözlettel,

Fogjátok meg kezem meleg szeretettel!

Táncoljon most vele mindenki egy kurtát,

Csak le ne tapossák a cipője sarkát!

Te meg cigány, fogd meg a hegedűd vonóját,

Játszd el a menyecskék vidám indulóját!


 

Mikor már minden vendég megforgatta az új asszonyt, akkor kérte fel az ifjú férj és pár forgás után kifutott vele a házból. Kicsit megpihent a zenekar és a vendégek is és ment tovább a tánc, a nóta hajnalig.

Akkor körbekínálták a vendégeket pálinkával, az asztalokat újra megterítették. A maradék pörköltet, pecsenyét újra felszolgálták. Ezt követően folytatódott a mulatság tovább, míg felvirradt a reggel. Aki nagyon elfáradt, az hazaindult, de a többiek folytatták. Voltam olyan lakodalomban, aminek vasárnap délután három órakor lett vége.

A vendégek távozása után a segítségek a háziakkal együtt rendet raktak, de ebből még hétfőre is maradt.

Hétfő este volt a kisvendégség. Ez arra szolgált, hogy akik a lakodalomban segédkeztek, azok is tudjanak mulatni, mert ők tulajdonképp dolgoztak a lakodalom folyamán. Ilyenkor a háziak szolgálták ki őket. Feltálalták a maradékokat, ha volt, ha nem, akkor újat főztek. Ment a nótázás hajnalig. Sokszor már világosodott, amikor a kisvendégségből hazaindultak a vendégek.

                                                                                         Kissóti

 

 

 Nagy Gábor: 

VADÁSZVACSORA

 

Ez mögtörtént eset vót Sóton, valamikor az 1950-es évek közepe táján. Ëgy ködös őszi röggelön indút vóna két jó koma szárat vágni. Mivel sűrű köd vót, úgy düntöttek, hogy ëgy kupica pálinka után mögröggeliznek otthun és csak utána indúnak ee. A köd kezdött föloszlani úgy 9 óra felé, űk is fölűtek a biciglikre és elindútak a Bojári sarokba, mert ott vót a házigazdának a kukoricafődje. Ez bizony van vagy 8 km-re lënn a hartai határná'. Ráadásul a dűlőúton többnyire ólni köllött a kerékpárokat, mer' a parasztszekerek nagyon összevágták az utat. Jól eetellött az idő, talán már 11 óra is eemút, mire odaértek. El is fáradtak röndösen. Lëűtek az út szélire pihenni. A házigazda szót a komának, hogy hasznosítsák az időt, mög dél is közelög lassan, ögyék mög az ebédöt és csak utána álljanak neki a szárvágásnak. Szépen mögötték a szalonnát, könyeret, hagymávaa, amit a háziasszony csomagót nekik a tarisznyába. Előkerűt ëgy üveg bor is, épp azt kortyógatták, amikor a kukorica közű' kisétált ëgy szép fácánkakas, hozzájuk egész közee. Az ëgyik koma mög is célozta a szárvágó kapávaa, de a fácán csak arább röbbent 8-10 métert, ott mögáát. Rágyüttek, hogy a madárnak sérűt löhet a szárnya, ezért nem röpűt ee messzebbre. Rögtön főlobbant bennük a vadászszenvedély, eehatározták, hogy mögfogják a fácánt. Többsző próbáták a szárvágóval etalálni. de a fácán mindég arrébb futott. Űk mög möntek utána, vót, mikor ulyan közee kerűtek, hogy rávetődve akarták eekapni, de a beste jószág mindég kicselözte űket. Néha már eeképzeeték az aranysárgán gyöngyöző fácánlevest, annyira közee kerűtek a fáradó fácánhoz. Órákon körösztül űdözték a fácánt, végül ëgy bozótos területre értek, ahol a fácán eetünt a szömük elű. Csalódottan bandukót a két vadász vissza a biciglikhez, amiktűl bizony ölég távóra kerűtek. Fáradtan rogytak lë a kerékpárok mellett. Míg ott pihengettek, eekortyóták a bort. Mögbeszéték, hogy ma nem vágnak szárat, maj' hónap visszagyünnek. Különben is indúni kő hazafelé, mer' beaakonyodik, mire hazaérnek. Otthun a feleség finom bablevessee várta űket. Öten űtek az asztal körüű, mer' két öt év körüli fia is volt a házaspárnak. Az asszony átemeete a fazëkat a tűzhelyrül az asztaara, és mögkérte a vendég komát, hogy ű szödjön eesőnek. Az nem is kérette magát. Mögmerítötte a merőkanalat, hanem mögáát a keze a levegőbe', mer' valami fura dolog lógott lë a kanálrú. Mikor fölismerte, hogy mi az, eenevette magát és a követköző szállóigévé váát mondat hagyta el a száját: „Koma! Igaz is, vadászembörnek vadászvacsora, parittyaleves.” (Sóton ugyanis parittyának hívtuk a csúzlit) A két fiúnak is igön sürgős dóga akadt, mer' az apjuk már az ajtóbú parancsóta vissza űket. A két gézöngúz bevallotta, hogy az ëgyik el akarta vönni a másiktul a parittyát, az meg eedobta, de ulyan szöröncsétlenű, hogy pont a tűzhelyön rotyogó bablevesös fazékba esött. Ki akarták űk vönni, de visszagyütt az anyjuk a konyhába, neki mög nem merték bevallani a dógot. Később már nem vót rá aakalom.

 

                                                                                      Kissóti (Értökös átigazítáába')

 


 

 

 

 

 

.

 

 

 

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

III. ker. Raktár u. 39-41

(Pechan Cecília, 2009.12.05 17:13)

Kedves Feri Bácsi!

Köszönöm, köszönjük!!
Már az iskolai élményeket sem felejtem el, amiket adott, de ez a honlap is egy csodálatos kezdeményezés!!

Sok szeretettel:
Cili

Bp.XIII.Pannónia 72-74

(Deutsch Judit, 2009.12.03 16:25)

Kedves Feri bácsi!
Nagyon tetszik,hogy létrejött ez a "blog".Barátaim is élvezni fogják!
juci